Versbeszéd és biblikus szöveghagyomány viszonya az Apokrifben/Pilinszky János
Budapesten született 1921. november 27-én, ugyanitt hunyt el 1981. május 27-én.
Középiskolai tanulmányait 1931 és 1939 között végezte a budapesti Piarista Gimnáziumban. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára iratkozott be, ám fél év után az egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, művészettörténeti, magyar, valamint olasz irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott. 1944 májusában kapta meg egyetemi végbizonyítványát; a diploma megszerzésére már nem jutott ideje – ősszel behívták katonának, s alakulatával (karpaszományos tüzérként) rövidesen Ausztriába, majd Németországba került. Harcokban nem vett részt, a háború után egy ENSZ által létesített, amerikai fennhatóságú táborba került. 1945 novemberében tért vissza Budapestre.
Diákkora óta írt verseket, az első (Anyám címmel) 1938-ban jelent meg az Életben, ám ezt követően is csak ritkán publikált. 1942 szeptember és 1943 április között az Élet című katolikus hetilapban megjelent ismertetéseinek java részét P. J. monogrammal jegyezte. 1958 augusztusa és 1974 szeptembere között az Új Ember című katolikus hetilapban megjelent írásainak egy része a következő szignókkal jelent meg: P, P. J., –y –s, Y. s., –y–, (y), (P.), (–p –j), (y–s), y. s., (p. j.), (–), p. j. – Ugyanitt cikkeinek kisebb hányadát szignálás nélkül publikálta.
Első verseskötete 1946 májusában jelent meg Trapéz és korlát címmel. A koalíciós években egyaránt tartozott a Válasz és az Újhold köréhez, ez utóbbi néhány számát szerkesztőként is jegyezte. 1947 novemberétől 1948 február végéig ösztöndíjjal Svájcban és Rómában tartózkodott.
A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott. 1955 októberében polgári házasságot kötött Márkus Annával, azonban rövid együttélés után a következő évben elváltak. 1956 decemberétől 1957 októberéig a Magvető Kiadó felelős szerkesztője. 1957 novemberétől haláláig az Új Ember belső munkatársa volt.
Második verseskötete, a Harmadnapon csak 1959 szeptemberében jelenhetett meg; az irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan enyhült. A hatvanas évek elejétől gyakran hívták külföldi szereplésekre (1963: Párizs; 1965: Lengyelország, Svájc, Bécs; 1966: Jugoszlávia; 1967: Bécs, Párizs, London, Róma, Belgrád; 1968: Párizs; 1969: London, Gdańsk), idegen nyelvű köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek meg.
1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve – ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Külföldi szereplései is megszaporodtak, minden évben hosszabb-rövidebb időt töltött Párizsban. 1970 októberében Poignyban, egy nemzetközi konferencián ismerkedett meg Jutta Scherrer német származású, Párizsban élő szlavista tanárnővel, akivel a kapcsolata 1976 elejéig tartott. Új költői korszaka szintén erre az időszakra esik: 1972-ben jelent meg a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet, majd 1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el.
1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában egyházi esküvőt kötött. Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.
Munkásságát ritkán jutalmazták. Első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar Írószövetségnek.
Fontosabb díjak, elismerések:
1947 – Baumgarten-díj
1971 – József Attila-díj (első fokozat)
1980 – Kossuth-díj
1997 – Magyar Örökség Díj (posztumusz)
Pilinszky János
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a faFa motívum →:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.Fa motívum →
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!Fa motívum →
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.Fa motívum →
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
