Versbeszéd és biblikus szöveghagyomány viszonya az Apokrifben/Fa motívum

Pilinszky János

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

A fa motívum (zölddel kiemelve) központi jelentőségű a költeményben: Minden növényi jelkép közül a legösszetettebb jelentésű, egyetemes szimbólum: az élő- vagy életfa, a kereszténység életfája a kereszt (Arbor vagy Lignum Vitae), az igaz élet fája, mely a paradicsomi Élet és Halál fájának szimbolikus örököse. Hangsúlyt kaphat a keresztény életfa halálaspektusa is: a középkori misztikában a fa egyik fele kiszáradt, vagy kétféle gyümölcsöt: életet jelentő oltáriszentséget (ostyát) és halálos bűnt jelképező almát terem. Krisztus keresztje mint életfa, Krisztus halál feletti győzelmének szimbóluma, egyszerre halál- és életjelkép, a legenda szerint a keresztet a paradicsomi bűnbeesés fájából ácsolták.
Vö. Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemedám György: Jelképtár, Helikon, 1995, 60-62.
Ld. még: Jankovics Marcell: A fa mitológiája

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

A fa versbeli jelentésszóródása egyrészt a második szakaszban megidézett paradicsom fáitól („Valamikor a paradicsom állt itt.”) a rejtetten jelenlévő krisztusi passión át („[…] és szólok én, mint éjidőn a fa […]”) az apokalipszis végidő-látomásáig az üdvtörténet idejét rajzolja ki.
A fa képe a „forró, kicsi erdő”-ből először „óriási fá”-vá növekszik, majd az első rész apokaliptikus képeit megismételve („Izzó mezőbe tűzdelt lécek, /és mozdulatlan égő ketrecek”) a szabadság hiányának a szimbóluma lesz.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
                            Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.