Az elemzés kerete
Franc Schuerewegen
Miként festménynek, […]külön szépséget ád a szép keret […].
(Baudelaire)[1]
Epizódok (Incidents) a címe a Roland Barthes marokkói tartózkodásáról szóló töredékeknek (1969‒1970), amelyeket François Wahl publikált a szerző halála után.[2] A Roland Barthes. Az írás mestersége című könyvében Eric Marty elismeri, hogy nem nagyon szereti ezeket a szövegeket, mert szerinte egy morális problémát vetnek fel:
„A lelkem mélyén valahogy nem tudtam elfogadni ezt az írást […] nem szerettem ezt a fajta rosszhiszeműséget, amely ebben a szövegben Barthes vágyait felajzotta. Egyszerre benne volt a fiatal arab fiúk iránti szexuális vonzalom, és egyfajta leereszkedő és megvető szemlélet a »fallocentrizmusuk« miatt. Megveti azt, ami után sóvárog. A fiatal arab fiúk által mindig felkínált és merevedő pénisz utáni vágy, és az, hogy ez a rendelkezésre állás alsóbbrendűségként jelenik meg, tipikusan a hazugság és a gyengeség kifejeződése. Barthes nem publikálta a szöveget. Ez jelzi, hogy számára is problematikus volt.”[3]
Nagyjából egyetértek Eric Marty elemzésével. Barthes Marokkóban „szexuális turista”.[4] A politikai és kulturális dominanciából kiindulva ki is használja a helyzetét. A gazdag kizsákmányolja a szegényt, tudatosan és szinte kihívóan. Manapság persze ettől kissé zavarban vagyunk.
Ugyanakkor egy másik nehézség is adódik, amelytől még kényesebb lesz a téma. Tudjuk, hogy Barthes nem publikálta az Epizódokat, „ez jelzi, hogy számára is problematikus volt”. De ez még nem jelenti azt, hogy a ránk hagyott töredékeket a szerző valóban nem szándékozott kiadni. Ahogy Eric Marty is rámutat, Barthes a Vita Nova című műbe akarta őket beágyazni, vagyis abba a regénybe, amelyet meg akart írni, de amely soha nem készült el. Nem tudjuk, milyen is lett volna a Vita Nova című regény, és hova kerültek volna benne az Epizódok, feltéve, hogy a Vita Novában kellett megjelenniük. Mindenesetre valószínű, mondja Eric Marty, hogy ezek az oldalak, amelyek önmagukban elfogadhatatlanok voltak számára, a regényben „egészen más értelmet” nyertek volna. „Dialektikus irónia” hatotta volna át őket, „eltolás, finom játék a fokozatokkal, késleltetett cáfolat.” ‒ folytatja Eric Marty.[5]
A számunkra adódó nehézség szerintem metodológiai. Eric Marty, nem szereti az Epizódokat, mégis elfogadja, hogy egy szöveg megváltoztathatja az alakját, a státuszát és az értelmét, sőt, egy szöveg egy másik szöveg is lehet, ha megváltoztatjuk az olvasási kereteket. Ebből következik, hogy a keretezés előtt bizonytalan számunkra a szöveg értelme. Az Epizódok töredékei François Wahl kiadásában visszatetszőek és zavaróak, legalábbis Eric Marty szerint. Képzeljük el, hogy a Vita Nova című könyv egyik fejezetéről van szó, és a helyzet teljesen megváltozik. Nem is vagyunk olyan messze attól a gondolattól, hogy a keret hozza létre a szöveget, az elemzés küldetése pedig az, hogy váltogassa a kereteket azért, hogy sokszorosítsa a szövegeket. Erre látunk kísérletet a továbbiakban.
Egy időre váljunk meg az Epizódoktól, amelyekre még visszatérek, és beszéljünk az S/Z-ről, valamint Balzac Sarrasine című elbeszéléséről, mert Barthes erről írta az esszéjét. A Sarrasine magába foglalja a Sarrasin szót. A Sarraceni (szaracén, arábiai nép) latin, és az arab charqîyîn (keleti) szóból ered (Petit Robert). Nyilvánvaló tehát az „arab világra” való utalás. Eric Marty az Epizódok kapcsán hozzáteszi, hogy nem szereti, ahogy Barthes az „arab világhoz” viszonyul. Ismét egy kényes problémához értünk.
Érdekes, hogy Barthes nem említi a Sarraceni szóra, vagyis a szaracén népre való utalást, amikor a Balzac-novella címét magyarázza. Megemlíti viszont az első lexémát, és onomasztikai kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban: „Sarrasine. A cím azonnal felvet egy kérdést: Mi az ördög a Sarrasine? Köznév? Tulajdonnév? Dolog? Férfi? Nő?” Majd később így folytatja: „A Sarrasine szónak további konnotációja is van, mégpedig a nőiesség, legalábbis a franciák számára, akik a szóvégi „e”-t a nőnemet jelző morfémának fogják fel, különösképpen, ha olyan tulajdonnévről van szó, melynek hímnemű alakja (Sarrazin) is előfordulhat a tulajdonnévtárban.” [6] Barthes tehát a gender studies előfutára, az irányzat ezért sokkal tartozik neki. De miért nem mond semmit Barthes a Sarrasin szóról? Balzac ugyanis beszél róla. Jól látható, hogy az „arab világról” szóló utalások gyakoriak a Balzac-novellában. Néhány példát említek elöljáróban. Ernest-Jean Sarrasine, akit Rómában Cicognara bíbornok csendőrei vernek halálra, Franche-Comté megyéből származik. Balzac azonban erőszakos hódítónak állítja be, akinek barbár temperamentuma kirajzolódik a novella hátterében és a Karoling háborúk, valamint a szent Föld meghódításának emlékét idézi. Könnyen összefüggésbe hozhatjuk ezeket a tulajdonságokat a névvel, amelyet a szerző a szereplőre ragaszt, ahogy Claude Lévy-Strauss is megteszi az S/Z-ről írott rövid tanulmányában: „Franciául a szaracén (sarrasin) név egy sötét bőrű, vad és pusztító arab népet jelöl.”[7] Balzacnál tehát a művész „szilaj” jelleméről és „garabonciás” zsenialitásáról van szó. „Amikor társaival összekülönbözött, ritkán végződött a vita vérontás nélkül.”[8] Ezek a mondatok beindítják a történelmi emlékezetet. Chateaubriand a Síron túli emlékiratokban a spanyolokat „keresztény araboknak” nevezi.[9] Bátorkodom én is ezt a megnevezést használni a balzaci hőssel kapcsolatban: Jean-Ernest Sarrasine avagy a Keresztény Arab. A férfit Sarrasine-nak hívják, hát ne csodálkozzunk, hogy a szóvégi nőnemet jelző e ellenére, heves és lobbanékony.
A példák sorát egy újabb regiszterben folytatva, amikor Balzac bevezeti a kerettörténetbe Marianinát, egy másik szereplőt, feltárul előttünk Az ezeregy éjszaka meséiből Aladin és a csodalámpa története. Valójában nem is váltottunk regisztert. Az észak-afrikai keletet Balzac elcseréli a Közel-Keletre, mintha a szereplőt egy színházban képzelné el „végigheveredett egy pamlagon […], akárcsak egy ópiumtól részeg török”.[10] A szeráj-képet aktualizálja.
Végül kiemelnék egy hivatkozást a Kashbára, amelyet Balzac „Casaubának” nevez, és amely, ahogy a kritikai kiadás egyik jegyzetében olvashatjuk,[11] arra utal, amikor a francia hadsereg 1830-ban kifosztotta az algériai városokat. Vakok lennénk tehát, ha nem vennénk észre, hogy az „arab világ” és a keletről kialakított fantáziaképek bőségesen megjelennek a szövegben, már a novella címében is. Biztos, hogy Barthes is észrevette azt, ami szembeszökő. Márpedig, ha észrevette és mégsem beszélt róla, akkor ez szándékos volt a részéről. De miért hallgatott róla?
Az S/Z első oldalain Barthes tiltakozik a „nyugati világ” fojtogató jelentésrendszere ellen. A nyugatellenes megnyilatkozások divatosak voltak a hatvanas években. Az értelmiség másfelé akart továbbmenni, a baloldal szebb jövőről álmodott. Barthes a maga módján szintén beáll a sorba: „(Nyugaton) ugyanis úgy tartják, hogy az értelem (a rendszer), összeegyezhetetlen, vagyis antipatikus a természettel […].”[12] „A krízis mindazonáltal kulturális modell […] a nyugati gondolkodásra rányomja bélyegét.”[13] A nyugat nyilvánvalóan a kelet ellentéte. Ha például Barthes esetében a japán keletre gondolunk, amelyről A jelek birodalma című művet írta, és amely ugyanabban az évben jelent meg, mint az S/Z, egy másik, furcsa módon feltáratlanul hagyott univerzum rajzolódik ki a sorok között. Nagyon is logikus tehát, hogy a „nyugati” normák ellen felszólaló Barthes a bizonyításhoz többek között a szaracénokat mozgósítja, vagyis arra a másik keletre hivatkozik, amelyet Balzac fenntartások nélkül idéz fel az olvasói számára. Barthes azonban a Balzac-novelláról szólva hallgat róla, mintha semmit sem látott volna. Ismétlem, ez a mintha foglalja magába bizonyos fokig minden problémánkat.
Az elhallgatás, vagy a tagadás stratégiája jellemzi Barthes gondolatmenetét az S/Z-ben, és erre a legszembeötlőbb példát az École pratique de hautes études-ben elhangzott, Sarrasine-nek szentelt szemináriumon hallhattuk, ebből született végül maga a könyv. Felidéznék egy meglepő szövegmagyarázatot az 1968 február 15-én tartott előadásból. Barthes már ekkor is a Balzac-novella címéről beszélt. Az „arab világra” való utalás tehát nyilvánvaló. Azonban vitatja és elutasítja, hogy helyes lenne Balzac magyarázata. Idézem a Claude Coste és Andy Stafford gondozásában megjelent Balzac-ról szóló szemináriumot: „Javaslat: Sarrasine → szaracén → arabitás → eunuch → kasztrált. Lehetséges, bár szerintem nem helyes. Miért? Nincs (ehhez kapcsolható) válasz a szövegben, az eunuchság nem jelenik meg újra. A szöveg említi a kasztráltat (anélkül, hogy kiejtené a szót), de az eunuchot nem.”[14]
Vizsgáljuk meg az „arabitás” neologizmust, amely „nem hangzik túl szépen”, hogy Proustot idézzük (a bite franciául hímvesszőt jelent). Elég arra gondolnunk, hogy az S/Z-ben milyen fontos szerepet játszik a kasztrációs komplexus, hogy Lacan filozófiája akkoriban minden humántudományban jelen van, hogy a „phallust” mindenbe belekeverik, és feltételezhetjük, hogy egy kissé merész szójátékkal lehet dolgunk, amelyet Barthes nem akart megismételni a könyvében. „Arabitás”. Önkéntelen lapszus? A happy few-nak szóló Private joke? Barthes sajnos már nem adhatja meg nekünk a választ. Nézzünk meg egy másik elemet, amely szintén sokat mondó lehet. A már említett, kissé ferde gondolatmenetről van szó. Barthes észrevétlenül és meg nem engedhető módon átsiklik a Sarrasin (szaracén) vagyis az „arab világhoz tartózó” jelentésű szóról az eunuch kifejezésre, amelynek sokkal konkrétabb a jelentése és egy másik gondolatrendszerhez és egy másik világhoz tartozik. Vagyis az előadás során, hogy eltávolodjon a megtalált, majd elutasított „arabitás” szótól, az előadó a hallgatóság megtévesztéséhez folyamodik.
Igaz, az eunuch alakja az „arab világhoz” tartozik és kapcsolódik a kasztrált szereplőhöz is, ezúttal technikai és orvosi értelemben. A szaracén és az arab között az átmenet nem problematikus ‒ a szótár szerint szinonimák ‒, de az is nyilvánvaló, hogy az „arabitás” nem vezethető vissza az „eunicitásra”. Egyébként Barthes félreérti a kapcsolatukat, amikor a két szót egymásból vezeti le, hiszen Balzac novellájában Zambinella a kasztrált és nem Sarrasine. Ismét kettős játékról van szó. Barthes csal. Valójában mit akar üzenni nekünk?
Az elemzés ezen a ponton éles kanyart vesz. Az S/Z egy Balzacról írt esszé. De Barthes homoszexualitásáról is szól. Ahogy a Balzac-novellában az orientalizmus esetében, az S/Z-ben is nehéz nem észrevenni azt, ami világosan benne van. Barthes Barthes-ról beszél Balzac közvetítésével, ő is benne van a könyvben. Bizonyos fokig ő maga a könyv témája. Sokat írtak már a „kód” szó használatáról az S/Z-ben, a korszak tudományosságra való törekvésére utal, amelytől Barthes már akkor kezd eltávolodni. De arról eddig kevés szó esett, és éppen ezt szeretném vizsgálni, hogy a „kód” terminus azért van mindenütt jelen az S/Z-ben, mert a szerző kódolt nyelven írta az esszét, tehát arra késztet minket, hogy fejtsük meg a kódot.
Tiphaine Samoyault ugyanerre hívja fel a figyelmünket a Jelek birodalma című esszéfüzér kapcsán, amely ugyanabban az évben született, mint az S/Z. A Japánról írt könyv, írja Tiphaine Samoyault, „jól kiolvasható és jól látható háttérszöveget tartalmaz, amely a szerző kalandozó vágyairól és a felszabadított testéről mesél a sorok között.”[15] Ismerjük a Pinocchio bár történetét, amely az akkori Tokióban a homoszexuálisok találkozóhelye, és amelynek a létére Barthes csak diszkréten utal.[16] A Jelek birodalmában többek között megjelent egy fotósorozat fiatal japán színészekről, ezeket elemzi Barthes egy szemiológiai rendszer segítségével. Tiphaine Samoyault kiemeli, hogy az összes fotót maga a szerelmes szerző készítette. Amikor Japán előtt tiszteleg Barthes, valójában ablakot nyit a saját magánéletére.
A Jelek birodalmához hasonlóan bizonyos fokig az S/Z is illusztrált könyv, hiszen az elején található egy reprodukció Girodet Endümion álma című festményéről. Balzac a novellában szintén hivatkozik a képre. A szép efebosz képével kezdődik a Sarrasine című novella és kétségtelenül ugyanaz a funkciója, mint a színészfotóknak a Japánról szóló könyvben, ahol Barthes egyébként megismétli a travesztia iránti vonzódását, amikor a férfiak nőnek öltöznek. Ismét egy „olvasható és látható” háttérszöveget fedezhetünk fel. Barthes tehát magáévá teszi Balzac szövegét, és ez már csak azért is könnyű számára, mert önmagára ismer a szövegben.
De továbbmegyek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az S/Z-ben egy sor célzást találunk Barthes magánéletére és szexualitására, a művet úgy is olvashatjuk, mint átmenetet a tudományos esszé és az autofikció között. Vagyis Barthes belevetíti önmagát Sarrasine figurájába, aki beleszeret egy fiatal fiúba, akit egyébként a kritikus többször is „nápolyi ragazzonak” nevez, megfeledkezvén váratlanul a kasztráltról, valamint a „kasztráció” és a „kasztrálás” közötti különbségről szóló bonyolult és haszontalan vitáról. A ragazzo rímel a gigolóra és a gitonra (pederasztára). Máris beleestünk a csapdába, hirtelen egy másik jelenetben találjuk magunkat.
Tudjuk, hogy a Sarrasine-ban Chigi herceg fedi fel a francia művésznek, hogy manipulálták. A szobrász azt hiszi, hogy egy fiatal szép nőbe szerelmes, holott egy „lény”, vagyis egy kasztrált kerítette hatalmába: „Hát Róma színházaiban játszott valaha is nő? És nem tetszik tudni, hogy kik játsszák a női szerepeket a pápai államban?”[17] Barthes ehhez hozzáfűz egy kommentárt, nem szövegmagyarázatként, hanem inkább meghosszabbításként, vagy kiegészítésként. Tulajdonképpen Barthes Balzac helyett folytatja a szöveget. Lássunk egy idézetet az S/Z-ből, amely minden szempontból kiemelkedően fontos: „Chigi egy jelenetet, egy teljes kis regény képét idézi meg. E regény az idős herceg által befogadott és elfogadott nápolyi ragazzoról szól, akinek pártfogója fizeti operációját és taníttatását (»Én fizettem mindent«), s aki útban a hírnév felé, hálátlanná válik jótevője iránt, cinikus módon gazdagabb […] protektort választ.”[18]
Valóban „operációról” beszélhetünk, magáról a kasztrációról orvosi értelemben. Barthes Balzac szövegét a referenciális igazsághoz kapcsolja. A kommentárjában azonban el is távolodik tőle, mégpedig szándékosan. Az „előzetes regényt” említő részlet címe: „A kasztráció előtt”. Barthes egy másik történetet talál ki. Nem is kell mondanunk, hogy a történet egy megvásárolható homoszexuális emberről szól.
Honnan ered ez a másik történet? Egyfelől Prousttól. Barthes jól ismeri az Eltűnt idő nyomában című regényt, amelyet a Szöveg örömében „minden irodalmi kozmogónia mandalájának” nevez.[19] Proust műve az olvasást működtető kiindulópontot jelenti számára. Barthes szemében az öreg Chigi herceg a Sarrasine-ban nyilván olyan, mint Charlus báró, ahogy a „nápolyi ragazzo”, aki végül elárulja a védelmezőjét, egy másik Morel. Chigi-Charlus elpanaszolja, hogy Zambinella-Morel elhagyta. A dolog világos.
Proust azonban nem magyarázat mindenre, így nekünk is meg kell ismernünk a „személyes” regényt. A prousti hipotézissel nagyon is összeegyeztethető, hogy Barthes, amikor elképzeli Chigi herceg előéletét a Sarrasine-ban, bizonyos fokig előrevetít egy forgatókönyvet, amelynek hét évvel az S/Z után maga is tragikus hőse lesz. Ezt a forgatókönyvet elolvashatjuk a Párizsi esték című szintén poszthumusz szövegben. Ebben az írásban Barthes felidézi az „érdekes” találkozások reményében tett sétáit a francia fővárosban. A ragazzo-gigolo alakja mindig visszatér a Párizsi estékben. Könnyen felismerhetjük ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az S/Z-ben is olvashattunk, és amelyek ebben a szövegben újra felszínre törnek: „Este fáradtan és kimerülten […] elolvastam a Libé [Libération] és a Nouvel Obs [Nouvel Observateur] apróhirdetéseit: tényleg nem találtam semmi érdekeset, semmi »öregembereknek« valót.”[20] Később pedig egy O.-nak nevezett fiatalemberről, egy újabb ragazzo-gigolóról így ír: „Azután elküldtem azzal, hogy dolgoznom kell, és tudtam, hogy ezzel vége, hogy őutána valaminek, egy fiú iránt érzett szerelemnek vége.”[21] Talán nem is kell kiemelnünk a hasonlóságokat. Minden olyan, mintha Barthes újra elővenné a balzaci forgatókönyvet, hogy erről a fiúról írhasson: vagyis pontosabban azt a forgatókönyvet, amelyet Prouston keresztül Balzac segítségével formába önthet.
Módszertani kérdésről van szó. Elemzésem elején említettem, hogy Eric Marty számára mennyire problematikus az Epizódok című írás. A François Wahl által publikált fragmentumok Eric Marty szerint erkölcsileg „kifogásolhatók” és „rosszhiszeműek”. Pedig ugyanennek a kritikusnak ezek az írások kevésbé lennének kifogásolhatók és tisztább lenne az irodalmi státuszuk, ha a Vita Nova című fantomregényen belül képzelhetnénk el őket, holott erről a regényről semmit sem tudunk, hiszen Barthes még csak el sem kezdte írni. Eric Martynak tehát az a problémája, hogy azok a keretek, amelyekre szüksége van, hogy az Epizódok irodalmilag és erkölcsileg elfogadhatóak legyenek számára, nem léteznek. De ez valóban így van? Én nem ugyanígy látom. Az Epizódok esetében egy másik olvasási keret is adódik számunkra, és ez a keret nagyon is kéznél van.
Először is a következő elemzéshez bevezetőként két olyan elemet szeretnék kiemelni, amelyek szerepet játszottak az S/Z létrejöttében, és amelyeket Tiphaine Samoyault-nak köszönhetően ismerhetünk. 1969 júliusában, tehát éppen Rabatba való indulása előtt, ahol az egyetemen kapott állást, Barthes letisztázta az Epizódok kéziratát. A Seuil-nél 1987-ben megjelent szöveg első változatáról van szó. Barthes tehát megérkezik Marokkóba a Marokkóról szóló szöveggel a bőröndjében. Bizonyára a marokkói jegyzeteivel foglalkozott Párizsban, amikor a Balzacról szóló szemináriumra készült. Ebből a szempontból tehát nyilvánvaló a folytonosság az Epizódok és a Balzac-elemzések között. A másik megemlítendő elem, hogy Barthes Rabatban kapja kézhez az S/Z kefelevonatát, és ott javítja a szöveget.[22] Vagyis épp befejezi, azaz az utolsó simításokat végzi az S/Z-en, miközben ott vannak az íróasztalán a „szexuális turizmusról” szóló visszaemlékezések is. Feltételezhető, hogy folytatja az ilyen jellegű tapasztalatszerzést, és az írást is. A test és az intellektus erőfeszítései váltakoznak egymással, sőt együtt járnak.
Semmi sem gátolhat meg minket abban tehát, hogy a két szöveget együtt olvassuk, és hogy az Epizódokat az S/Z-hez kössük. Az imént láttuk, hogy mi lesz „Chigi herceg regényéből”, amikor együtt olvassuk a Párizsi esték egyes töredékeivel. Ugyanilyen párhuzamba állítható egymással az S/Z és az Epizódok, így ettől kezdve a két különböző szövegből egyetlen szöveg lesz.
Bizonyítsuk be, nyissuk ki az Epizódokat. Újra elismételjük, azt, amit fentebb már elmondtunk: nincs szöveg olvasási háló nélkül, és a háló megválasztása nem más, mint szövegválasztás. Mert ezzel egy másik világba lépünk. A hangnem és a szavak is mások. Barthes magánember, aki a magánéletéről beszél. Eltávolodtunk a tudományosságtól, mégis világosabban látunk. A másik könyvből is megvilágosodik valami számunkra: oda-vissza.
Emlékeztetnék egy gyakran idézett részletre az Epizódokból, ahol Barthes a töredékekre jellemző szabadszájúsággal párhuzamot von a városkép és a férfitest anatómiája között. Ezt írja: „A Samarine utcában gyalogoltam az emberáradattal szemben. Az volt az érzésem (nem volt benne semmi erotikus), hogy minden embernek farka van [zob], és ezek a farkak a lépéseim ritmusára morzsolódnak, mintha kézzel dolgoznának rajtuk.”[23]
A Samarine név az arab mesmar „szög” szóból ered. A Samarine vagy Smarine souk (bazár) régen az észak-afrikai városokban a patkolókovácsok és a kovácsmesterek negyede volt. A szó tehát köznyelvi és hétköznapi. Megjegyezhetném, hogy a Samarine fonetikailag hasonló hangzású, mint a Sarrasine, és hogy amikor Barthes lejegyezte a füzetébe az utca nevét, eszébe juthatott a Balzac-novella címe. De ez túl leegyszerűsített értelmezés lenne. Túl könnyű. Ugyanakkor megvan az okunk arra, hogy megkockáztassunk egy ilyen olvasatot. 1969 augusztusában Barthes tart egy előadást A stílus és a képe címmel. Ebben beszél a Sarrasine-ról szóló szemináriumról is, és kiemeli, hogy milyen furcsa hatással volt rá az elemzése tárgya. Balzac miatt, mondja, orientáltan nézte a világot. Barthes tehát folyamatosan Balzac hatása alatt áll:
„Miután elég hosszú ideig egy Balzac-novellán dolgoztam, magam is meglepődöm, hogy önkéntelenül a saját életembe transzponálom a Balzac szövegéből származó mondattöredékeket és kifejezéseket.”[24]
Nyilvánvaló, hogy hová szeretnék kilyukadni. A Stílus és a képe című előadás felé tett kitérő lehetővé teszi, hogy az elemzésünk számára érvényes kapcsolatot hozzunk létre a jelölők, a Samarine és a Sarrasine között. Az előadó maga is meglepődik, hogy önkéntelenül a saját életébe transzponálja a Balzac szövegéből származó mondattöredékeket és kifejezéseket. Ezek a „transzpozíciók” szokássá, egyfajta tropizmussá, inger irányította mozgássá válnak. Nyilvánvaló, hogy ennek milyen következményei lesznek az Epizódokra nézve. Amikor Barthes Marokkóban, a szaracénok országában van, ugyanezek a reflexek lépnek működésbe. Balzac megjelenik a medina kellős közepén, egy utcanév fordulójában. Mindez nagyon is logikus és bizonyos fokig szükségszerű.
De folytassuk. A farok szó arabul « zob », és biztos, hogy Barthes szándékosan használja, egyfajta couleur locale elemként. Vajon újabb „transzpozícióval” van dolgunk? Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a hipotézist. A Samarine utcai sétáról szóló rész emlékeztet az École pratique de hautes études-ben 1968 februárjában tartott szemináriumra, amikor Barthes az arabitás és az eunuchság kapcsolatáról beszélt, elhárítva azt, ami pedig implicit módon benne volt a szavaiban. Szerintem az Epizódokban található részlet vége világosan ebbe az irányba mutat. Barthes ezt írja az utcán hömpölygő tömegről: „Ebben az áradatban […] időnként […] farokhiány (carence de zob) támad.” A hiány latinul carentia, amely a carere, vagyis a „hiányzik” igéből származik. Meg is van a kapcsolat az S/Z-ben olvasható kasztráció témájával. Mintha Zambinella is ott járna a környéken. A felállított olvasási háló tehát megengedi, hogy közelítsük egymáshoz ezeket a szövegeket.
Lássunk egy második példát. Idézzük még mindig az Epizódokat:
„Gérard apja francia, anyja bennszülött […], elterül az autóban, hogy jól lássam a csaliját; majd, mint valami különleges ínyencséget, ellenállhatatlan érvet, úgy mondja: »Látod, a szerszámom nincs körülmetélve!«”[25]
Egy másik furcsa történet. Eric Martynak igaza van, amikor az Epizódok „fallocentrizmusáról” beszél, amely mindenütt jelen van a töredékekben, és amely párhuzamba állítja a szexuális turista írót azokkal a fiatalemberekkel, akiket látogat. „Nem körülmetélt szerszám”, ez a kevéssé tudományos megnevezés számunkra nagyon is ékesszóló. Nyilvánvaló, hogy az S/Z-re utal. Az Epizódok egy másik részletével is összecseng a történet, ahol egy bizonyos Rafaelitoról van szó, akinek a neve halványan a nagy olasz festő nevére emlékeztet. Az S/Z terminológiájával élve az italianitás szémájáról van szó. Barthes ezt írja: „Rafaelito azt állítja, hogy az apja levágta a haját, amíg ő aludt […] lázadás és elnyomás a fiúk fekete hajával való érintkezés.”[26] Levágott/nem levágott ‒ ahogy akkoriban mondták, ez úgy működik, mint egy paradigma. És nyilvánvaló, hogy balzaci paradigmáról van szó, sőt Barthes szerint van szó balzaci paradigmáról. Az Epizódok témáiról és rögeszméiről szól az S/Z is. Újra működésbe lép a transzpozíció logikája. De ugyanebben a részletben találunk erre egy másik bizonyítékot is. Gérard-nak, aki elterül egy kocsi hátsó ülésén, hogy látható legyen a csalija ‒ nem is merem úgy nevezni, hogy Gérard a szaracén ‒ „apja francia, anyja bennszülött”. Balzac itt is megbújik a sorok között. A vegyes származású fiú Barthes számára hasonlíthat Jean-Ernest Sarrasine-ra, aki Balzac szövegében, a fantázia szintjén, kettős lényként „keresztény arabként” jelenik meg: fehér ember egy sötétbőrű indulataival. A két világ ismét összetalálkozik.
Harmadik példánk a gender studies kissé zavaros vizeire sodor minket, abban az értelemben, ahogy ma értelmezzük a diszciplínát. A téma félreértésre adhat okot. Előre szeretném bocsátani, hogy elhatárolódom attól, ahogy az említett irányzat militáns változata próbál híveket szerezni. A „militáns” szemlélet szerint, az, aki beszél róla, szükségképpen fel is vállalja. Ki kell tehát jelentenem, hogy nem vagyok a gender studies híve, ettől még azonban nem érzem magam hátrányban. A kritika nem lehet szektás.
Láttuk, hogy amikor Barthes az S/Z-ben Balzac főszereplőjének a nevét elemzi, kiemeli a nőnem jelét, és eltekint a keleti vonatkozástól, amely mintha nem érdekelné. Pedig az előzőekben kiderült számunkra, hogy ez nem így van. Miért beszél a nőnemről, miért épp ezt az elemet hangsúlyozza ki? Az lehet a válasz, hogy egy férfinév feminizálása bizonyos esetben azt jelenti, hogy az író homoszexualizálja a név hordozóját. Talán Balzac is így gondolta és a Balzac-kutatók is ebben az értelemben fogalmaztak meg hipotéziseket. Barthes viszont egészen biztosan így gondolta. Talán ismét eszébe jutott Proust és a Szodoma és Gomora egyik részlete. Hallgassuk Charlus bárót, aki barátai előtt porig alázza az egyik nagyvilági ismerősét:
„Nem megengedhető, hogy ennyire így nézzen ki. És kissé modoros. Olyan „kedveském” fajta, ezt a fajtát gyűlölöm a legjobban.”[27]
Látjuk, hogy a Proust-Balzac rendszer működtetése milyen következményekkel jár Barthes-nál. Amikor Barthes-al együtt olvassuk Balzacot és feltételezzük, hogy Barthes-nak a fejében van Proust és a Szodoma és Gomora, amikor épp a Sarrasine-ról ír, könnyedén, sőt szinte azonnal felrémlik előttünk egy Sarrasine nevű „néni” (tante) alakja ‒ a szó egyaránt megjelenik Balzacnál és Proustnál is. A néni neve valójában a Szaracén lenne, de a barátaival Sarrasine-nak hívatja magát éppen azért, mert ahhoz a fajhoz tartozik, amelyet Proust „kedveském fajtának” titulál. Más szavakkal, és ha a szó egyáltalán létezik, Barthes affabuláló olvasatot alkalmaz, vagyis nem az a célja, hogy magyarázza Balzac szövegét, hanem inkább meghosszabbítja, sőt újra kitalálja. Az elemzés segítségével a kommentár helyett egy konkurens szöveget fedezhetünk fel a Balzac-szöveg sorai között.
És ezzel ismét elérkeztünk az Epizódokhoz. A következő idézetben Barthes lefesti Selam portréját, akit ironikusan „veteránnak” nevez, valószínűleg azért, mert fiatal kora ellenére Selam igen sok tapasztalattal rendelkezik a szerelem terén:
Selam, a tangeri veterán, nevetésben tör ki , mert a három olasszal csak az idejét vesztegette: „Az hitték, nőnemű[28] vagyok!”[29]
Először is feltűnik, hogy olaszokról van szó. A Rafaelito névben megjelenő „italianitás” szémája után másodszor olvashatjuk ezt a népnevet az Epizódokban. Rendszerszerűségről lehet szó? Azt hiszem, igen. Idézzük fel még egyszer a Bellagioban elhangzott előadást, ahol Barthes a transzpozíciókkal kapcsolatos mániájáról beszél: „magam is meglepődöm, hogy önkéntelenül a saját életembe transzponálom a Balzac szövegéből származó mondattöredékeket és kifejezéseket.” Itáliát itt három lakója képviseli, Barthes számára pedig, aki egyszerre tartózkodik Marokkóban és Balzac szövegében, Itália Sarrasine és Zambinella szerelmének helyszíne. Nagyjából ugyanígy értelmezem a „veterán” megjegyzését: „Azt hitték, nőnemű vagyok!” Egy hímnemű lény nőnemben beszél önmagáról. Az S/Z-ben ezt olvassuk: „A Sarrasine szónak további konnotációja is van, mégpedig a nőiesség, legalábbis a franciák számára.” Selam mondatában, mintha a tudós esszé magyarázatát hallanám. A kifejezés talán nem a jó helyen szerepel. Megfelelőbb, ha retrospektív módon előrevetítő hatásról beszélünk. Ahogy már láttuk, a Marokkóról szóló szöveg genetikailag előbb született, mint a Balzacról szóló esszé. Ebből a szempontból az Epizódok egyenes úton vezetnek minket az S/Z-ig. Mi derül ki a fenti gondolatmenetből? Nyilvánvaló, hogy Barthes esetében egy zavaró korpusz-problémával találjuk magunkat szemben. A probléma világosan látszik: az S/Z-nek nem volt tartós sikere, mint például Gérard Genette Figures III (1972) című könyvének, amelyet ma már a gimnáziumban is tanítanak. Ennek ellenére senki sem vitathatja, hogy a Balzacról szóló mű a 20. századi irodalomkritika-történet kiemelkedő teljesítménye. Az S/Z már a múlté, valóságos „emlékhely”. Érzékeljük a különbséget az Epizódokhoz képest, amely nem arat osztatlan sikert sem egyetemi, sem egyéb körökben, sőt, Eric Marty a neves szakember szerzőjéhez méltatlannak tartja. Eric Marty fenntartásai megalapozottak, és bizonyos fokig osztom is őket. De nem oldják meg a problémánkat. Ha az Epizódokat betiltjuk, akkor ezt kellene tennünk az S/Z-el is.
Épp ez a bökkenő: az Epizódok és az S/Z ugyanarról szól, ugyanazt a tartalmat közvetítik. Ugyanaz a képzelőerő mozgatja őket és egy bizonyos pontig ugyanazokat a kérdéseket firtatják. Vitatnunk kell tehát, hogy az S/Z egy nagyszerű tudományos írás, csak mert Barthes újra felhasználja benne a „szexuális turizmus” során rögzített emlékeit? Ez nem lenne okos dolog. Az S/Z ereje abból is következik, hogy Barthes-nak van bátorsága önmagáról beszélni benne, és mert szinte tárgyi bizonyítékok segítségével rámutat, hogy egy szöveg akkor irodalmi, ha nyitott marad bármilyen felhasználó számára. A harcos gender studies a barthes-i eljárást hittérítő módon értelmezte, vagyis károsan leegyszerűsítette. De ez egy következő tanulmány tárgya lenne.
Mit tehetünk tehát? A megoldás szerintem egy megfelelő szövegkiadás lenne. Elképzem, hogy a jövőben az S/Z című esszét egy történelmi vagy más szövegekre szakosodott kiadó jelenteti meg, és a függelékben nem csupán a Balzac-novella szövegét közli, mint az 1970-es legelső kiadásban, hanem a teljes Epizódokat is. Az Epizódok így az S/Z „átdolgozott és aktualizált” kiadásában jelenhetne meg, olyan lenne, mint egy genetikai dokumentum, egyfajta előszöveg (avant-texte). Egy tanulmány követné a szövegkiadást, és nagyjából ugyanazokat az érveket tartalmazná, amelyeket az imént kifejtettem, és elmagyarázná, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szövegek. Kiemelné az ok-okozati összefüggéseket egyik szövegről a másikra. Az S/Z az Epizódokból született, valahogy úgy, ahogyan Combray öltött testet egy csésze teának köszönhetően Proustnál. Eric Marty egy védő és üdvözítő keretet szeretne húzni az Epizódok köré, hogy a ma botrányosnak ható szöveget a dialektikus irónia, az eltolás, a fokozatokkal való finom játék és a késleltetett cáfolat keretében értelmezhesse. Az S/Z átdolgozott kiadásával éppen egy ilyen keretbe tudnánk foglalni a szöveget.
Azonban másképp is eljárhatunk, sokkal drasztikusabb módon úgy, hogy megfordítjuk a dolgokat. Az S/Z-re úgy gondolunk, hogy Barthes műve. Az Epizódokra pedig inkább kuriózumként, relikviaként. Egy másik, talán szentségtörő kiadói stratégia szerint az Epizódok lenne a fő mű, az S/Z pedig a mellék- vagy előszöveg. Ebben az esetben egy új címet is kitalálhatunk a teljes szöveg-együttes számára, Raymond Rousselhez hasonlóan és az OuLIPO mozgalmat megidézve: S/Z avagy hogyan írtam az Epizódokat… Ezzel bizonyára provokatív módon valahogy meg is ölnénk magát a művet. De miért is ne fejlődhetnének ebbe az irányba a dolgok? A rosszhiszeműség vajon akkor is rosszhiszeműség, ha elfogadjuk, hogy álcázza, vagy megjátssza a szerző? És ha az, aki a szövegben beszél, nem is az író? Ki tudja? Az Epizódokat egy nap talán felkavaró prózaversként fogjuk olvasni, ahol Sade márki mellet felsejlenek Jean Genet és Pierre Loti szövegei is. A mese tanulsága: soha semmiben sem lehetünk biztosak.
[1] A keret, Ford. Babits Mihály, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.
[2] Roland Barthes, Incidents, Seuil, Paris, 1987 = Œuvres complètes V, dir. Eric Marty, Seuil, Paris, 2002, 955.
[3] Eric Marty Roland Barthes. Le Métier d’écrire, Seuil, Paris, 2006, 100. ford. Ádám Anikó. A továbbiakban az eddig magyarra nem lefordított művekből származó idézeteket jelen tanulmány fordítója fordította. Minden ellenkező esetben külön feltüntetjük a fordítót.
[4] „[…] a szexuális turizmust […] 1963-tól gyakorolja Marokkóban és az 1960-as években rendszeres szokásává válik.” Tiphaine Samoyault, Roland Barthes, Seuil, Paris, 2015, 370.
[5] I.m., 100.
[6] Roland Barthes, S/Z, Seuil, Paris, 1970. Magyar kiadás: ford. Mahler Zoltán, Osiris, Budapest, 1997, 30. Honoré de Balzac Sarrasine című novelláját Kosztolányi Dezső fordította.
[7] Claude Lévi-Strauss, Sur S/Z, textes réunis par Raymond Bellour et Catherine Clément, Gallimard, Paris, 1979, 495.
[8] I. m., 292.
[9] Mémoires d’outre-tombe, édition critique par Jean-Claude Berchet, II., 679.
[10] I. m., 299,
[11] Honoré de Balzac, La Comédie humaine, sous la direction de Pierre-Georges Castex, Bibliothèque de la Pléiade, VI., Gallimard, Paris,1045., 1545.
[12] I. m., 38.
[13] Uo., 74.
[14] Sarrasine de Balzac, avant-propos d’Eric Marty, présentation et édition de Claude Coste et Andy Stafford, Seuil, Paris, 2011, 106.
[15] Tiphaine Samoyault, Roland Barthes, Seuil, Paris, 2015, 475.
[16] Uo., 476.
[17] I. m., 313.
[18] Uo., 234.
[19] Roland Barthes, A szöveg öröme (1973), ford. Kovács Sándor, Osiris, Budapest, 1996, 96.
[20] Roland Barthes, Soirées de Paris (1987) = Œuvres complètes, IV., Seuil, Paris, 2002, 985.
[21] Uo., 993.
[22] Az Jelek birodalma című szöveg szerkesztésével egy időben. Lásd Tiphaine Samoyault, I. m.,, 452., 456.
[23] I. m., 972.
[24] Roland Barthes, Le Style et son image = Œuvres complètes, Seuil, Paris, II., 2002, 979. Lásd még: Tiphaine Samoyault, I.m., 451.
[25] I. m., 974.
[26] Uo., 955.
[27] Marcel Proust, Sodome et Gomorrhe, A la recherche du temps perdu, dir.: Jean-Yves Tadié, Bibliothèque de la Pléiade , t. II, Gallimard, Paris, 1987, 65. Az idézetet ford. Ádám Anikó.
[28] Franciául a férfi nőnemben beszél önmagáról: „Je suis féminie!”
[29] I. m., 960.
