Différences entre versions de « Egy lírikus naplójából (1972) »
m (A protégé « Egy lírikus naplójából (1972) » ([Modifier=Autoriser uniquement les administrateurs] (infini) [Renommer=Autoriser uniquement les administrateurs] (infini))) |
Version actuelle datée du 25 octobre 2020 à 08:52
Pilinszky János: Egy lírikus naplójából
Új Ember, 1972. november 12.
Pilinszky János
Egy lírikus naplójából
Amikor a tékozló fiú elment hazulról, romantikus volt, amikor hazatért, klasszikus. Amikor elment, áldozatául esett tér és idő játékának, és csupán amikor hazatért, értette meg végül, hogy a szabadság, amit keresett, mindenütt jelen van – vagy sehol sincs jelen.
A szabadság romantikus értelmezője kilátástalan bolyongásra és keresgélésre van ítélve. Szabadság csak a szeretetben létezik, s a szeretet mindenben megtalálhatja tárgyát és vele együtt szabadságát, de elsősorban ott és abban, ami adott, ami eleve az övé. Ennek szimbóluma az Atya, az atyai ház. A megígért paradicsom, ami semmiképp se mesebeli sziget, hanem örökös és kifogyhatatlan hazatalálás.
„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – íme a nosztalgia és a szeretet valóban autentikus iskolája. Az egész Evangélium erről szól, ennek az utazásnak a menetrendje. A romantika horizontális bolyongásával szemben egy vertikális utazásra hív meg, egyenesen a lét szívébe, vagyis az egyedül érdemes utazásra.
Hasonlóan a művészethez, még az imában is létezik egy romantikus és egy klasszikus változat. A romantikus imádkozó mindig kér: ilyen vagy olyan változást. Míg a klasszikus erőért könyörög, azért, hogy bármi jöjjön is, egyként legyen ereje elviselni a jót és a rosszat, a szerencsét és a csapást. („Legyen meg a te akaratod.”) Bizonyos értelemben mindannyian tékozló fiúk vagyunk, mégis azzal a különbséggel, hogy egyesek már a visszafelé vezető úton járnak.
Időről időre választanunk kell, vélte Kierkegaard, de ha valóban szabadon választunk, mindig azt választjuk, amiben élünk. Ennek a gondolatnak mélyén természetesen az a meggyőződés él, hogy az „adott körülmények” kényszere a legalkalmasabb arra, hogy rászorítson bennünket a látszat átlépésére, s az adott világ síkjáról a szeretet és a realitás mögöttes birodalmába kalauzoljon. Szeretet nélkül ugyanis nincs realitás, nem lehet valóságélményünk. Ismert, hogy a legszerencsésebb élethelyzetben is követhet el valaki öngyilkosságot, s a szerencsétlenség fenekén is megtapasztalhatja a boldogságot: hazatalálhat, sok-sok bolyongás után végre ismét átlépheti az atyai ház küszöbét, de most már egyszer s mindenkorra.
