Két „rendhagyó” szent

Pilinszky János: Két „rendhagyó” szent
Új Ember, 1980. április 6.

Az alábbi olvasatok utalnak erre a szövegre: 

• Versbeszéd és biblikus szöveghagyomány viszonya az Apokrifben (óravázlat) (Radvánszky Anikó)

---

Pilinszky János

Két „rendhagyó” szent

Az Evangélium két olyan szentet villant fel, akikre joggal mondhatjuk, hogy a szentek kivételes sorában is kivételesek és „rendhagyóak”.

Az egyik a jobb lator, a szent lator, akinek kivált a középkorban volt méltóan széles és bensőséges kultusza, aki a jelek szerint épp napjainkban nyer új és termékeny „aktualitást”.

Ki volt ez az ember, ez a gyilkosságért keresztre vert bűnöző, akinek Jézus maga ígérte meg szóról szóra, betűről betűre az üdvösséget? Bűnöző ember volt, aki semmit sem tudott Jézusról, aki meg se volt keresztelve és akinek fogalma se volt Jézus istenségéről és tanításáról. Még itt a kereszten is véletlenül lógott és szenvedett az Úr szomszédságában.

Mi tette mégis szentté? Két dolog. Az egyik: hogy tudta, jogosan bűnhődik. A másik, hogy elhatárolta magát szenvedése magaslatán az erkölcsöt féltő farizeusok álszent alázatától, mellyel a vallás „tisztaságát” féltették, a kárhozott lelkek jellegzetes ítélkezésre, menthetetlenül kicsinyes ítélkezésre zsugorodott poklától, jelentkezzék az a színlelésben hangsúlyozott alázat, vagy a betű szerinti magabiztosság maszkjában.

Igen, a jobb lator volt az egyetlen, aki tudta, hogy joggal agonizál, s aki a farizeusok és a bal latornak a farizeusokénál semmivel se különb szavaival szemben jó szót szólt a középső haldoklóról. S ez elég volt ahhoz, hogy ő legyen az egyháztörténet egyetlen szentje, akit maga a Megváltó avatott azzá. S ha ez igaz, mint ahogy igaz, épp korunkban nem ártana az Evangélium egészét Isten agóniájának eme haláltusa mélységű pontjáról, a megváltás pillanatának valóságos szintjén, a mélységek mélységéből kiindulva igyekeznünk megérteni és befogadni. Jézus, amikor egyesült a jobbik latorral, egyedül és fennhangon, mint senki mással, egyúttal végső kérését intézte hozzánk: legyetek, mint ez a gyilkos, jobbra tőlem.

Az Újszövetség másik kivételes szentje a „tékozló fiú”. Aki csak egyszer is figyelmesen elolvasta a róla szóló passzust, az tudja, hogy a „tékozló fiú” nem jelképes alak, hanem valóságos ember. A „tény az tény”, mondják előszeretettel a felszínt mélységnek föltüntetők. S ez igaz is: a tény az tény – de nem is több annál. Rilke felkiáltott: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerjük meg a valóságot!” Nos, az Evangélium nem a tények vallató, rápirító detektívmunkája, hanem gyűjteménye azoknak az igazságoknak, amiket egyedül Isten ítélhet meg. Aki ezt nem érti, Isten helyébe tolja föl magát, Istent akarja megfosztani trónjától. Egyszóval: alapvetően diabolikus.

Röviden: lehet, hogy a Tékozló Fiú története nem történt meg, vagyis nem tény, a farizeusi gondolkodás közkedvelt szóhasználata szerint, de igaz és valóságos, ahogy Isten léte se tény, hanem valóság.

A Tékozló Fiú az Újszövetség másik legnagyobb, „kivételes” szentje a jobb lator mellett. Ő a másik kivételezett, akinek üdvözülése felől az Írás semmi kétséget nem hagyott. Szentsége történetéből négy elem bizonyos:

1. Föllázadva kikérte atyai jussát – és meg is kapta.
2. Eltékozolta mindenét.
3. Hazatérve apja ölelése egyenrangú volt az ő ölelésével.
4. A vacsorán apja jobbján ült, a hűséges fiú, a mindig is otthon maradt fiú irigységére. És ez fontos mozzanat.

Ki volt a Tékozló Fiú? A jobb lator? És ki volt az Atya? Maga Isten? És ki volt az irigy és hűséges fiú?

Mit számít! Egyedül az Atya ítélete valóság – túl a tényeken, túl az erkölcsön, túl minden paragrafuson.

A Tékozló Fiú szentsége titkában talán még a jobb latorét is fölülmúlja. Tudója egyedül Isten. Hogy mikor vált szentté? Távozásakor, a disznók között, megrendítő fogadtatásában? Úgy érzem, hogy ez a három mozzanat, féktelen kilengésében is tökéletesen egy. Másként az Atya (vagyis Isten) igazságtalan lett volna, amikor hűtlen fiát a mindig hűségessel szemben előnyben részesítette, szinte fittyet hányva neki. „Az én oldalamon, az én jobbomon most egy szent ül.” Majd földi apaként a következőket érezhette: „A másik fiam csak a fiam. De ez itt a jobbomon, szent. S ilyen értelemben több nálamnál. És hogy ezt lássam és belássam, meghaladva a tényeket, erre egyedül Isten vezethetett rá. Köszönöm, Uram, hogy betöltöttél kifürkészhetetlen szereteteddel és igazságtevéseddel. Különben hűséges fiam ülne most jobbomon. De Te megkíméltél a tényektől és megajándékoztál a valósággal. Kérlek, bocsásd meg fiam jogos ítélettől sárga arcát. Ő még nem tudja, hogy az alázat nem tudhat magáról. Pedig tudom, hogy törekszik rá, de úgy, hogy meg is nevezi, alázatosnak mondja magát. Vedd el gőgjét, ahogy mindentől és mindenkitől jogosan megvetett fiamtól egyszer s mindenkorra elvetted.”

Az Evangélium két kivételes szentje ma kétségtelenül talán a „legaktuálisabb”. Fő jellemzőjük azonban, hogy minden időben a „legaktuálisabbak”. Mindkettő ékes bizonyíték arra, hogy az erkölcs még távolról sem vallás. Jézus nem erkölcsalapító volt, hanem vallásalapító. Vagyis: nem ítélkezésre, hanem szeretetre hívott meg minket. Aki az Evangéliumot fordított sorrendben olvassa, nem a kereszten függ, hanem a kereszt alatt kiabál. És nem igaz, hogy megérti a Szent Latrot és a Tékozló Fiú szentségét. Az Evangéliumot fordítva olvasó szíve szerint az irigységtől méltányosan sárga fiút ültetné az asztalfőre.

[Digitális Irodalmi Akadémia]